Prolouge

- Ezt szállítsd ki ide! - nyom a kezembe az új munkatársam - akinek még mindig nem tudom a nevét -  egy kis cetlit és 3 meleg dobozt, amikből különböző fajta pizzák illatoznak. Tch, miben jobb nálam hogy így parancsolgat? Úgylátszik lesz mit megszoknom. 

Válaszul szívesen bólintanék neki egyet, de ehelyett csak folytatja a futkározást kajával a kezében. Végignézek az éttermen és észreveszem, hogy amíg pizzát szállítottam, teljesen betelt. Nagy lépésekkel, sietve kisétálok a motoromhoz, felemelem az ülést majd nagynehezen beletuszkolom a pizzákat. Indulás előtt még gyorsan rápillantok az órámra - 15:45.  Ezt még kiszállítom, és hazamehetek. Lendülettel lecsapom az ülést, majd ráülök és beindítom a motort. Az úton azon gondolkozom, kapok-e minimum egy hét szabadságot hogy

készülhessek az interjúra. Egy csöpp kedvem sincs magamnak igazi munkát szerezni, de anyuék szerint kész röhej hogy a nálam 3 évvel fiatalabb öcsém már tudja, mi szeretne lenni, én pedig 21 évesen vígan dolgozok részidőben. Gondolatmenetemből a zsebemben lévő rezgő telefon zökkent ki. Rezgését az idegesítő alap -csengőhang követi, minek hallatán késztetést érzek, hogy eldobjam a készüléket, ehelyett viszont csak kihalászom a zsebemből miközben másik kezemmel szorosan fogom a kormányt, és miután felveszem, a fülemhez emelem, anélkül hogy megnézném, ki keres.

- Messze vagy? Gyere vissza, elfelejtettem odaadni valamit. - magyarázza az egyik munkatársam.

- Klassz. Megyek. - sóhajtok, majd beérek egy alagútba. Úgylátszik megint később végzek. 

Azon vagyok, hogy a telefonomat újra a kabátom zsebébe helyezzem, eközben viszont elrántom a kormányt és elvesztem az egyensúlyomat. A következő pillanatban fejemet követve az egész testem a földhöz csapódik, majd az oldalamba hasít a fájdalom.  A nyugalomnak, csöndnek és a sötétségnek ami körülvesz egy hangos dudálás vet véget - majd miután a pillanatnyilag eszméletlen nehéz szemhéjaimat felemelem, vakító fényt látok, ami egyre csak közeledik. Ezután újabb csapódás, újabb csend és újabb sötétség. 

Szirénázásra ébredek, ezúttal fájdalom nélkül. Miután felállok, körülnézek, látókörömben pedig egy csomó lesokkolt embert fedezek fel. Mindannyian ugyanoda néznek, így követem tekintetüket. Nem hiszek a szememnek, amikor megpillantom, mit vesz körül a tömeg. Engem. Ott fekszek a földön, mellettem egy kamion, amögött pedig néhány roncsolt autó. Körülöttem kis mennyiségű vér van, mitől kócos hajam be van áztatva.

Sziasztok, Chae Soo Hyun vagyok, 21 éves. Éppen haldoklom.

                                                   - Hoseok Szemszögéből -

- Hyuuung, az igazgató hív. - huppan le a földre Jungkook miután belöki a gyakorlóterem ajtaját.
- Melyik hyung? - néz körbe meglepődve V.
- Hoseok. - biccent felém az öcsém. Kíváncsian állok fel - tudtommal nincs különösebb oka az igazgatónak arra, hogy az irodájába hivasson.

- Ülj le. - int kezével egy fotel felé az igazgató ahogy meglát. Miután követtem az utasítását, kíváncsian várom mondandóját, amikor beugrik - a pletyka. Néhány napja az interneten az a pletyka merült fel, hogy egy híres színésznővel találkozgatok. Természetesen gőzöm sincs, honnan jött az egész - talán tudtunk nélkül ugyanazon a helyen jártunk, vagy egyszerűen valaki unatkozott és kitalálta.
- Gondolom hallottad a szóbeszédet. - kezdi, de már most tudom mit szeretne. Többször volt az, hogy különféle módszerekkel és kiírásokkal kellett megcáfolnunk a pletykákat, így valószínű hogy most is azt szeretné, hogy kitaláljak valamit. - A színésznő ügynökségének az igazgatója tartozik nekem, így mindketten úgy gondoltuk, mivel jó híre van és fiatal, megerősíthetnénk a hírt, hogy együtt vagy vele.. - magyarázza. Abban a pillanatban lefagyok,  hisz egyáltalán nem azt hallom amire számítottam.
- Átgondolom. - válaszolok neki, majd kihivarzok az irodából. Tényleg.. ilyesmiket kell tennem, hogy megszeressenek az emberek?