１화 ･ Chapter 01

                                                 Soo Hyun Szemszögéből  

- Tetszik a látvány? - lép mellém egy 30 körüli férfi. Végigmérem, majd mikor észreveszem hogy engem bámul, ráeszmélek, hogy lát engem.
- Mi történik most? Meghaltam? - küzdök könnyeimmel, miközben a férfi karját rángatom.
- Mondjuk, hogy meghaltál, de van esélyed visszatérni az életbe - fordul végül felém, majd gúnyosan mosolyogva lehámozza kezemet a sötétkék zakójáról. Értetlenül bámulok rá, teljesen le vagyok sokkolva. Ez most olyasmi mint a doramákban? Hogy meghal a főszereplő, aztán embereket száll meg?
- Olyasmi - követi szemével a mentősöket, akik felrakják testemet a hordozóra. Felkapom a fejem - most hallotta a gondolataimat?
- Igen, hallottam. Nem, ez nem egy álom. Nem, nincs kandikamera - forgatja a szemét, majd közelebb jön hozzám és lehajol az arcomhoz.
- Szeretnél meghalni? - mosolyog rám teljesen nyugodtan, mire megrázom a fejemet.
- Akkor jól figyelj. Ezt az egészet el fogod most felejteni - mármint mindent. Tényleg. A nevedet, az emlékeket, hogy honnan jöttél - magyarázza, mire elképedten bámulok rá. - Konkrétan a világ másik végéről kell visszatalálnod ide, miután pedig találkoztál a régi családoddal, visszakapod az emlékeid. Mindezt úgy kell végrehajtanod, hogy magányos embereket szállsz meg és mikor visszatértél Koreába ezt tudatnod is kell a téged körülvévő emberekkel, szavak nélkül. Ha mindez sikerült, visszatérsz az életbe - lép messzebb tőlem.

- Szavak nélkül? Mégis hogy csináljam? - nézek rá értetlenül.

- Arra magadnak kell rájönnöd - emeli föl a mutatóujját - de vannak szabályok. Írásban sem adhatod tudtukra a történteket, ha rajtakapunk, azonnal elveszted az életbe való visszatérés lehetőségét.
Ha akarnám se tudnék kinyögni semmit a torkomon, nem tudom mit tegyek. Érzem, hogy okosabb lenne az első opciót választani. Tudom. Tudom, de azt is tudom, hogy nem helyes.
- Nyugi, adok időt, hogy gondolkozz. Addig segítek valakinek meghalni - nevetgél és elsétál mellettem. Félve körülnézek - a forgalom kezd visszatérni, a mentősök már elmentek.
Szóval nem látnak engem az emberek? Az emberek elé ugrok, integetek nekik - de valóban nem vesznek észre. Nem tudom mi történik, mit csináljak - és így hozzak egy életbevágóan fontos döntést?
A tehetetlenség, a tanácstalanság és a félelem mind összegyűlik könnyeimben miket már nem tudok visszatartani - vajon mi lesz most velem? Ha végleg meghalnék, mi történne?
Ezek mellett még vagy ezer kérdés suhant át fejemen, de hamar észrevettem hogy ez most nem a kérdések ideje - gondolkoznom kell. Bármennyire is félek, gondolkoznom kell.

                                                     Hoseok Szemszögéből 

Beszívom a hideg, frissítő levegőt majd várom hogy becsukódjon mögöttem a már nyikorgó üvegajtó. Az eső illata arconcsap, egy villámot pillantok meg az égen amit egy hangos dörgés követ. Ahogy mindig, nyugalom fog el ahogy megérzem a vállamat ütögető esőcseppeket. Kapucnimat fejemre rántom, attól függetlenül hogy szívesen hagynám magam teljesen megázni. Nagyobb méretű tócsákat próbálok kikerülni miután elkezdek lépkedni, ezzel elérve hogy ne ázzon be a cipőm - így elég viccesen nézhetek ki ahogy nagy, kusza lépteimmel sétálok a szűk járdán. Egy kereszteződéshez érek, ahol éppen zöld a lámpa. Futni kéne - gondolom magamban, a lábaim viszont ugyanabban az ütemben sétálnak mint eddig. Tocsogást hallok a hátam mögül, majd egy sápadt, telt ajkú kétségbeesett lányt pillantok meg. Hosszú haját próbálja kisöpörni az arcából miközben egy kicsi, fekete esernyővel küszköd - gondolom ki akarja nyitni. Viszont mikor végre sikerül neki, a lámpa pirosra vált, így toporzékolni kezd előttem. Szorosan fogja a vékony, fehér kezében az esernyő nyelét amíg másikkal a vállát dörzsöli.
Mögé érek, közelebbről figyelem - magába motyog illetve káromkodik, majd felpillant az égre.
- Aissh, állj már el! - suttogja, épphogy hallhatóan. Nem szeretheti az esőt.
Miközben figyelem a nagyjából velem egyidős lányt észreveszem hogy a világos szürke kardigánomat a víz kissebb foltokat kihagyva sötétszürkére változtatta. Vagy ez már fekete lenne? 
A lámpa zöldre vált, a lány pedig kisseb tócsákat átszökdécselve kerüli ki a mellette sétáló embereket. Esernyőjét eközben egyre lejjebb csúsztatja kezében, karjait pedig szorosan a testéhez préseli, ezzel elérve a válla száraz maradását.
Egy rövid dudálást hallok a jobbomról mire fejemet lassan elfordítom az irányába, majd egy vadul, felém integető férfit pillantok meg ahogy kihajol az ablakon.
- Apu! - húzom mosolyra a számat, majd odasétálok a csupán két lépésre lévő, fekete Range Roverhez.
- Siess, mindjárt zöld lesz - biccent az egyik oszlopról lelógó lámpa felé ami épp sárgára vált - én pedig nagy léptekkel megkerülöm az autót majd lendülettel kinyitom az ajtót és behuppanok a krémszínű bőrülésre. Mielőtt elindulna, behúzom az ajtót és bekötöm magam, majd felé fordulok.
- Kookie végzett már? - lép a gázra, én pedig le simítom fejemről a nedves kapucnimat.
- Gőzöm sincs, tovább maradt. - vonom meg a vállam majd könyökömet a lehúzott ablakra helyezem, kezemmel pedig fejemet támasztom. Vajon a lány még mindig ázik?

- Oh, megjöttél? - pillant ki felénk a konyhábol anya, majd ahogy meglátja hogy ketten vagyunk, szemöldökét felhúzza. - Hogyhogy együtt?
- Találkoztunk - mosolyog apa, miközben leteszi a táskáját. Én még mindig a cipőm fűzőjével bütykölődök, miután viszont végre sikerül, énis megszabadulok csomagomtól ami csupán egy hátizsákból áll.
- Öcséd? - kiabál ki anyu a messzi szobából.
- Gőzöm sincs, van kaja? - kérdezem a falnak dőlve miután odalépkedek hozzá.
- Mindjárt lesz, öltözz át valami kényelmesbe - mosolyog felém, majd tovább sürög-forog.
Látva hogy apu elvonult, én is követem példáját és elkezdek felsétálni a lépcsőn.
Cselekményemnek a felénél tartok amikor egy ajtócsapódást hallok - vállam felett magam mögé nézek majd az öcsémet pillantom meg aki épp az ajtót hajtja be maga mögött.
- Hyung, beszéljünk - rúgja le a cipőit majd maga felé int jelezve, hogy forduljak vissza.

- Ülj le - biccent a nappaliban tartózkodó bőrfotelra komoly arccal, én pedig kezdek megrémülni hogy mit fog mondani.
- Húha. Mi történt? - ráncolom a homlokom miközben felnevetek - az ő arca viszont rezzenéstelen marad és még mindig komoly tekintettel szemléli ahogy helyet foglalok.
- Tudod milyen hónap van most, nem? - vonja fel a szemöldökét miközben a kanapé támlájára ül.
- Ne már - nevetek.
- És azt hogy mi történt ebben a hónapban, két évvel ezelőtt? - hajol közel hozzám, arcomról pedig lefagy a mosoly. Hirtelen a fejemben lejátszódik az összes jelenet amit vele éltem át. Az összes este, amit miatta sírtam végig, az összes veszekedés amiben mindhárman résztvettünk, a szavai, a tekintete amikor elment.
- Nem úgy volt hogy nem beszélünk erről? - pislogok néhányat, könnyeimet vissza tartva.
- Gondolkozz már egy picit a kérdésemen - hajtja le a fejét. Mint egy villám, úgy csap belém a tény, hogy vissza jön. Megmondom őszintén, a két év alatt egyszer sem gondoltam arra, mi lesz ha vissza jön, így most teljesen kétségbe voltam esve. Nem lesz okunk találkozni. Nem fogok vele találkozni.
- Hogy lehetsz ilyen biztos, hogy vissza jön? - pillantok felé. Reménykedek, hogy nincs semmi forrása és hogy van rá esély hogy vissza sem jön, de tudom hogy nem így lesz. Legbelül, tudom.
- JinHee hívott fel. Jobbnak gondolta ha én mondom el neked - harapdálja alsó ajkait. Ki kell mennem. Muszáj lenyugodnom, mielőtt arra jutok hogy felkeresem.
Öcsémet gyengéden félre tolom, én pedig kiviharzok a nappaliból.
- Minek kellett elmondanod neki?! - hallom hátam mögül anyámat suttogni - mindig is utálta azt a lányt, ő sem lehet valami boldog.
- Miért, szerintetek én rendben vagyok? Csak őt érinti ez az egész? Őt bánthatja, engem nem fog?! - mordul fel öcsém, amit viszont már egyre halkabban hallok, hisz már a bejárati ajtóhoz érek.
Mikor kiérek, észreveszem hogy az eső most még nagyobb cseppekben és erősebben esik, ezúttal viszont nem húzom fel a kapucnim - hagyom hogy hajam is nedves legyen.


                                                Soo Hyun Szemszögéből

- Na? - hallok egy kíváncsi, mély hangot hátam mögül.

- Döntöttem. - fordulok hátra, anélkül hogy gondolkoznék, ki lehet az - rajta kívül úgy sem lát senki, gondolom.

- Igen? - mér végig gúnyos vigyorral az arcán.

- Élni akarok - közöltem vele határozottan, mégis kissé félve.

Annyi mindenre vagyok hivatott, még előttem az egész élet. Nem érdemlem meg a halált, legalábbis nem így. 

- Chae Soo Hyun, készen állsz arra, hogy egy új és idegen testben ébredj az emlékeid teljes hiányában?

Nyelek egyet, majd fölszegem a fejem.

- Készen.

- A formalitások végett, kérlek itt és itt írd alá ezt a papírt.

A férfi elővesz egy fekete tintával író tollat és egy sárgásabb árnyalatú papírlapot. Megragadom mindkettőt és ráfirkantom a nevem. A betűim kissé szétcsúsznak a remegő kezem miatt, de a nevem így is könnyen olvasható.

- Chae Soo Hyun - lehelem a levegőbe - voltam, vagyok, leszek.

A következő pillanatban úgy érzem mintha egy tornádó közepén lebegnék, testem súlytalan, elmém tiszta. Semmit sem érzek, se bánatot, se fájdalmat. Üres vagyok, éppúgy, mint egy régi, porral fedett lámpás. Miután a Dzsinn lelke kiszáll, valaha volt otthona a mesés pompából magányos, lakatlan hellyé válik. De a lámpás vissza várja gazdáját, ezzel új életet és lehetőséget biztosítva neki. Most az én lelkem is távozik, de bízom benne, hogy egyszer még visszatérek, és a lámpásom várni fog rám.

Sajgó fejemhez emelem a kezem és az égre nézek, melyen a felhők összeállnak és mintha sajnálattal tele néznének le rám. Egy esőcseppet érzek az arcomon, melyet több másik is követ. Sírnak. De ők vajon miért, és én miért nem? Tudom egyáltalán hogyan kell? 

Megérintem a cseppektől áztatott fekete, hosszú hajam. Az én hajam, azt hiszem - bár nem tudom ki vagyok. Lenézek a lábamra és elborzadva hátrálok el a szikla pereméről, melyről valószínűleg ugrani akartam. Hosszú, fehér ruhát viselek, lábamat semmi sem védi, ettől kissé sáros és sebhelyekkel borított.

Megfordulok, de a lendülettől megcsúszok és farkasszemet nézek a mélységgel - kétségbeesve nyúlok valami kapaszkodóért, de kezem csak levegőt markol. Érzem, hogy le fogok zuhanni és itt a vég. Mintha már éreztem volna így. Behunyom a szemem és várok - várom a halált, de az nem jön. Erős szorítást érzek, melyet egy férfi üvöltése követ.

- Andrew! Hozd már azt a rohadt kötelet! Ha nem sietsz lecsúszik! 
Fölnézek és egy borostás férfit látok, ki aggódó szemekkel néz le rám.
- Ne féljen, felhúzzuk!
Ezután csak feketeséget látok és nem érzek semmit - a következő pillanatban pedig egy vörös autó platóján fekszek.
- Mi..mi.. - próbálok kérdezni, de annyi kérdésem van, hogy nem tudom melyikkel kezdjem. A férfi megértően mosolyogva kezet nyújt és szóra nyitja a száját.
- Josh vagyok. A szomszéd farmon élek, most is épp oda tartottunk a fiammal, Andrew-val, amikor.. hát, megláttuk magát. Mi is a neve, kedves?
Úgy beszél hozzám mintha mi sem történt volna, mintha az első vakrandinkon beszélgetnénk egy csésze kávé mellett. Magamra erőltetek egy halvány mosolyt és kinyújtom a kezem, de ijedten rántom vissza. A csuklóm szinte teljesen véres a rajta lévő horzsolásoktól.
- Nagyon sajnálom.. a kötelünk elég öreg már és érdes, de épp ezért erős - húzza el a száját.
- Kötél? - pillantok a férfira értetlenül miközben végigsimítom a sérüléseimet.
- Amivel fölhúztuk magát, kedves - magyarázza.
Most el kéne mondanom a nevem, a nevem amit édesanyámtól kaptam mikor megszülettem. De nem emlékszem rá, mintahogy arra sem, hogyan kerültem a szikla peremére. 
- Stacey - hazudok egy erőtett félmosollyal.
- Nos, Stacey, elvisszük a kórházba.

Beülök Josh mellé az anyósülésre és becsatolom az övem. Kicsit vágja a nyakam, de nem jegyzem meg. A visszapillantó tükörről egy fenyőfás illatosító lóg le, a kesztyűtartó fölött pedig egy hawaii-táncos bábu riszálja magát. Halvány mosolyt villantok felé, ő pedig bedugja a slusszkulcsot. A motor recsegve ugyan, de beindul és elindulunk a kórházba.
Miközben legurulunk a döcögős hegyoldalon, bámulom az elém tárulkozó tájat, az élénkzöld mohával belepett sziklákat, a pocsolyákon megcsillanó napfényt és egy, a távolban álló ódon kastély felett lézengő felhőket. Békés helynek tűnik, egy ilyen helyen el tudnám képzelni az életem, amiről mellesleg semmit sem tudok. Oldalra pillantok, ahol megmentőm mutatóujjával dobol a kormányon. Szinte észrevétlenül bámulom egy röpke pillanatig, majd a rádióhoz nyúlok.
- Szabad?
 - Persze! Igazából én mindig zenével utazom, de maga miatt arra gondoltam, hogy most talán jobb lenne kihagyni.. ezekszerint tévedtem - nevet fel.
Bekapcsolom és elkezdek váltogatni a csatornák között. Ez sem tetszik, ez is pocsék, ezt.. ezt még kommentálni sem tudom. Kikapcsolom majd sóhajtva hátradőlök és megpöckölöm a hawaii-táncost, mire gyors riszálásba kezd.
- A kesztyűtartóban van egy lemez, azt megnézhetné. Szerintem elég jó - mosolyog felém.
Beatles - olvasom le a karcos műanyag mögött fekvő papírról, majd szétnyitom a tokot, a benne található CD-t pedig a lejátszóba helyezem. Josh elkezd énekelni mellettem és fia, Andrew is betársul. A jó hangulat közepette gyorsan eltelik az a 20 perces út ami egyenes a kórházhoz visz. Josh leállítja a motort és zsebrevágja a kulcsot.
 - Hát itt lennénk.
Kicsatolom az övem és köszönetteljes arccal nézek rá, majd szóra nyitom a szám, de ő belémfolytja.
- Bemegyek magával Stacey - mondja, majd hátrafordul a fiúhoz - te meg vigyázz a kocsira amíg vissza nem jövünk.
Andrew válaszként bólint és cipőit lerúgva elterül az üléseken. - Siessetek - motyogja. Kinyitom az ajtót és lelépek a betonra. Még mindig mezítláb vagyok, a forró aszfalt égeti a talpam, de tűröm. Kísérőm erőteljesen becsapja az ajtót, én szintúgy, csak kisebb lendülettel. Elindulunk a bejárat felé, melyen a következő felirat olvasható: Royal Edinburgh Kórház. Edinburgh.. Soha nem hallottam még ezt a nevet, talán angol lenne? Akkor Angliában lehetek? Amerika? Mégis mit keresek én itt? Miért álltam a szikla peremén, ugrásra készen? Képtelen vagyok emlékezni, erőltetem, de nem megy. Kérdések száza cikázik át a fejemen, de igazán csak egyre várnám a választ: Ki vagyok én?